22

Az aszketikus pap, ahol csak hatalomra jutott, megrontotta a lelki egészséget, következésképpen az ízlést úgyszintén in artibus et litteris (a művészetekben és a tudományokban egyaránt – a ford.) – és megrontja még ma is.

„Tehát?” Remélem, ezt a „tehát”-ot megengeditek nekem; legalábbis, nem akarom bizonygatni. Csupán egyetlen irányjelzés: a keresztény irodalom alapkönyvéről van szó, voltaképpeni modelljéről, „magánvaló” könyvéről. A görög-római pompa közepette, amely a könyv pompája is volt, a még sértetlen és érintetlen antik irodalom idején, akkoriban, amikor valóban el lehetett olvasni egynémely könyvet, amelyek birtokáért most fél irodalmakat adnánk, egyszer csak felütötte a fejét a keresztény agitátorok ostobasága és gőgje – ma egyházatyáknak nevezik őket – kijelentvén: „Nekünk is megvan a magunk klasszikus irodalma, és semmi szükségünk a görögökére” – és ezzel nagy büszkén legendás könyvekre mutattak, apostolok leveleire és kisebb apologetikus értekezésekre, körülbelül úgy, ahogy ma az angol „üdvhadsereg” hasonló irodalmat állít csatasorba Shakespeare és egyéb „pogányok” művével küzdve. Már kiviláglott, hogy nem szeretem az Újszövetséget; majdhogynem nyugtalanít, hogy szinte egyedül vagyok ízlésemmel e becses, sőt túlbecsült művel szemben (két évezred közízlése van ellenem): no de hát, mit számít ez? „Itt állok, nem tehetek másként” – megvan a bátorságom tulajdon rossz ízlésemhez. Ám az Ószövetség, az már valami egészen más: minden tiszteletem az Ószövetségé! E könyvben nagy emberekkel találkozom, heroikus tájakkal és olyasmivel, ami igazán a legritkább a világon: az erős szív páratlan naivitásával; sőt ennél többel is: egy népet találok benne. Az Újszövetségben viszont csak apró szekták csip-csup ügyeivel, rokokó lelkületű emberekkel akadok össze, nyakatekert, erőltetett dolgokkal, csodákkal, kicsinyes összeesküvés-légkörrel, ám ne feledkezzünk meg a bukolikus negédesség időnkénti hangulatáról sem, amely a korszakhoz (és a római provinciához) tartozik, és nem is annyira zsidó, mint inkább hellenisztikus.

Alázat és fontoskodás, szorosan egymás mellett; fülsiketítően fecsegő érzelem; szenvelgő szenvedély; szánalmas arcjáték; látnivaló, hogy itt minden alapvető jó nevelés hiányzott. Hogyan is csaphatnak fontoskodásukkal ekkora hűhót ezek a jámbor emberkék! Még a varjú sem károg utánuk. Nemhogy Isten törődne velük. Csak nem akarnák tán „az örök élet koronáját” ezek a vidéki tuskók? Aztán vajon miért? Mire föl? – ez már a szerénytelenség netovábbja! A „halhatatlan” Petrus?: ki tudná ezt elviselni?

Ezen a becsvágyon már csak nevetni lehet! Ez már szinte bűzlik a személyességétől, az ostobaságától, a szánandó kicsinyességétől, mintha a dolgok magánvalósága azt jelentené, hogy neki kell törődnie vele; ez aztán soha el nem fárad, hogy magát Istent a legvacakabb dolgaiba is bele ne rángassa. És ez a folytonos tegeződés Istennel már igazán a legrosszabb ízlés jele! Ez a zsidó és nem csupán zsidó bizalmaskodás, puszipajtáskodás és bratyizás Istennel!… Akadnak megvetett kis kelet-ázsiai pusztai népek, amelyektől az első keresztények tanulhattak volna valami lényegeset, amelyektől megtanulhatták volna a tekintély tiszteletét és a tapintatot; ahogy a keresztény hittérítők is tanúsítják, ezek nem engedik meg, hogy a hívők Isten nevét a szájukra vegyék. Szerintem ez eléggé kifinomult vonás, igaz ugyan, hogy nem csak az első keresztényeknek túlságosan kifinomult: az ellentét érzékeltetése céljából emlékezzünk Lutherre, minden idők legékesszólóbb és legszerénytelenebb parasztjára Németországban, meg a lutheri hangnemre, amelyet az Istennel folytatott párbeszéd alkalmából választott. Luther ellenállása az egyház közvetítő szentjeivel szemben (különös tekintettel a „pápára, az ördög disznajára”), kétségkívül egy faragatlan ember ellenállása volt, akit dühített az Egyház finom etikettje, a hierarchikus ízlésnek a tiszteleten alapuló etikettje, amely csak a beavatottakat és a legfinomabbakat engedi be a szentélybe, míg a faragatlanok előtt becsukja az ajtót. Ez utóbbiakat egyszer s mindenkorra nem illeti itt meg szó – ám Luther, a paraszt, másképp akarta, mert így nem volt neki eléggé német: mindenekelőtt ő maga akart szólani, közvetlenül beszélni, „fesztelenül” tárgyalni Istennel… Nos hát, meg is tette. – Azt már tudjuk, hogy az aszketikus ideál soha és sehol sem volt a jó ízlés iskolája, de még ennél is kevésbé a finom modoré –legjobb esetben a hieratikus modor iskolája volt –: ami annyit tesz, hogy van valami a vérében, ami minden jó modor halálos ellensége – hiányzik belőle a mérték, elutasítja a mértéket, az aszketikus ideál maga a „non plus ultra”.

23

Az aszketikus ideál nem csupán az egészséget és az ízlést rontotta meg, hanem megrontott az ennél sokkalta többet is, és óvakodom tőle, hogy megmondjam, voltaképpen mi mindent rontott meg (sohasem érnék a végére!). Nem arra kell itt fényt derítenem, mi mindenre hatott ez az ideál, hanem csak arra inkább, mit jelent, mi mindent sejtet, mi húzódik meg mögötte, lappang alatta, benne, mit fejez ki homályosan, kérdő hangsúllyal, és mennyi félreértést tartalmaz. Csak e célra való tekintettel nem kímélhettem meg olvasóimat végzetes hatásainak szörnyű látványától: most pedig fölkészítem őket az utolsó és legszörnyűbb aspektusára annak a kérdésnek, hogy számomra mit jelentett ez az ideál. Mit jelent ezen ideál hatalma, hatalmának szörnyű mivolta? Miért is nyert ekkora teret? Miért nem fejtettünk ki nagyobb ellenállást vele szemben? Az aszketikus ideál egy akaratot fejez ki: hol van az az ellentétes akarat, amelyben ellentétes ideál jut kifejezésre? Az aszketikus ideálnak célja van – ez olyannyira egyetemes, hogy hozzá képest az emberi lét minden egyéb szempontja kicsinyesnek és jelentéktelennek tűnik; ezen egyetlen cél elérése érdekében ez az ideál könyörtelenül felhasznál korszakokat, népeket, embereket; nem enged meg egyéb interpretációt, minden más célt elvet, csak a saját interpretációjának értelmében utasít el, tagad, igenel és erősít meg (és létezett-e valaha ennél végiggondoltabb interpretációs rendszer?); nem veti alá magát semminemű hatalomnak, sőt azt hiszi, mindennemű hatalom egyenesen az ő előjoga, hisz a saját hatalmának kitüntetett mivoltában minden egyéb hatalommal szemben – sziklaszilárdan hisz abban, hogy nem létezik olyan hatalom ezen a földön, amely ne tőle kapta volna elsődleges értelmét, létjogát, azon értékét, hogy eszköz lehessen a műhöz, út és eszköz a céljához, egyetlen célhoz… Hol lehet az ellentétpárja az eltökélt akarat, cél és interpretáció ezen rendszerének?…

Miért hiányzik ez az ellentétes pár? Hol van a másik ilyen „egyetlen” cél?… Azt mondják nekem, hogy van ilyen, és nem csupán végigharcolt egy hosszú, kemény küzdelmet ezzel az ideállal, de győzött is minden lényeges kérdésben: állítólag egész modern tudományunk erre volna bizonyság, ez a modern tudomány, amely mint a valóság igazi filozófiája, csak önmagában hisz, csak önmagához van bátorsága, csak önmagát akarja, és eddig nagyon jól megvolt Isten, túlvilág és tagadó erények nélkül. Mindemellett nálam nem sokra mennek az ilyen agitátorok fecsegessél és ricsajjal: ezek a valóságharsonások rossz muzsikusok, hangjuk nem a mélységből száll föl, nem a tudományos lelkiismeret mélysége beszél belőlük – az ilyen hamis harsonások szájából a tudomány szó maga is gyalázat, visszaélés, szégyentelenség. Állításaiknak homlokegyenest az ellenkezője igaz: a tudomány egyáltalán nem hisz önmagában, nemhogy egy fölötte lévő ideálban hinne… és ahol a tudomány egyáltalán még szenvedély, szeretet, hevület és szenvedés, ott nem az aszketikus ideál ellentéte, inkább ennek legfiatalabb és legelőkelőbb formája.

Csak nem hangzik ez idegenül?… A mai tudósok között éppen elég szorgos és derék ember van, aki nagyon jól megfér a saját apró szögletében, és néha, mivel úgy tetszik neki, kissé szerénytelenül emel szót annak érdekében, hogy ma aztán mindenki elégedett lehet, de mindenekelőtt a tudományban: pontosan ezen a területen oly sok hasznos tehető. Mindezt nem tagadom; a legkevésbé sem szeretném e derék munkások örömét elrontani: mivel szívből üdvözlöm munkájukat. De ha a tudomány területén keményen dolgoznak is, és érdemdús munkások tevékenykednek is e területen, az még semmi esetre sem bizonyítja, hogy a tudománynak mint egésznek ma célja, akarata, ideálja volna, vagy a mély hit szenvedélye élne benne. Amint már mondottuk, ennek homlokegyenest az ellenkezője igaz: ha a tudomány ma nem az aszketikus ideál legifjabb megjelenési formája-ami elég ritkán, kivételes, „előkelő” esetben fordul elő, és ha megesik is, attól az alaptétel még mit sem változik –, akkor a lelkiismeret despectio sui-ja, mindennemű lelkifurdalás, hitetlenség és elégedetlenség rejteke – az ideál hiányának nyugtalansága, a nagy szeretet hiányától való szenvedés, egy kényszerű elégedettség fölötti elégedetlenség. Ó, mi mindent nem rejt ma a tudomány!

Legalábbis mi mindent kellene rejtenie! Legjobb tudósaink derekas igyekezete, hangyaszorgalmuk, fejtörésük éjjel és nappal, mesteri szakismeretük –mindennek igazi értelme milyen gyakran irányul arra, hogy eltakarjon saját szemük elől bizonyos dolgokat! A tudomány mint narkotikum: ezt ismeritek-e?…

Aki tudósok között forgolódik, tudja jól, hogy néha egy-egy ártalmatlan szóval mennyire vérig sérthetőek, az ember tudós barátait maga ellen haragítja éppen akkor, amikor azt hiszi, hogy megtiszteli őket, egészen kiforgatja őket természetükből, egyszerűen csak azért, mert nem volt elég esze hozzá, hogy kitalálja: szenvedő emberek között van, akik még önmaguknak se akarják bevallani, hogy ők voltaképpen fájdalomcsillapítókkal élő emberek, akik csak egy dologtól félnek igazán: az öntudatra ébredéstől…

24

– Most pedig nézzük azokat a ritka eseteket, amelyekről az imént szóltam, a mai filozófusok és tudósok közötti utolsó idealistákat: netán közöttük találjuk meg az aszketikus ideál esküdt ellenségeit, az ellenidealistákat?

Valójában e „hitetlenek” csak ilyennek hiszik magukat (mert mind hitetlenek); hitük utolsó darabkája az, hogy szemben állnak ezzel az ideállal, de vajon igaz lesz-e csak attól e hitük, hogy mindezt roppant komolyan és szenvedélyes taglejtésekkel vallják?… Mi „megismerők” általában bizalmatlansággal viseltetünk mindenféle hívővel szemben; bizalmatlanságunk apránként rászoktatott minket, hogy fordítva következtessünk, mint ahogy eleddig szoktunk: eszerint, ahol a hit ereje nagyon elsődleges, ott a bizonyíthatóság alacsony fokára, a hit tárgyának valószínűtlenségére következtetünk. Ám nem tagadjuk, hogy a hit „boldoggá tesz”: éppen ezért tagadjuk viszont, hogy a hit valamit bizonyít – az erős hit, amely boldoggá tesz, maga a gyanúper az ellen, amiben hisz, nem „igazságot” alapoz meg, hanem a tévedés bizonyos „valószínűségét”. És mi a helyzet esetünkben? – Ezek a mai tagadók és félrehúzódók, ezek az intellektuális tisztaság feltétlen érvényében hívők, ezek a kemény, szigorú, önmegtartóztató és hősies szellemek, akik korunk díszére válnak, mindezek a sápadt ateisták, keresztényellenesek, immoralisták, ezek a nihilisták, szkeptikusok, efektikusok, a szellem hektikásai (bizonyos értelemben mindannyian ezen utóbbiak), ezek a megismerés utolsó idealistái, akikben ma az intellektuális lelkiismeret lakozik és tevékenykedik – valóban azt hiszik, hogy amennyire csak lehet, megszabadultak az aszketikus ideáltól „ezek a szabad, nagyon szabad szellemek”: és mégis, hogy eláruljam nekik, amit ők nem láthatnak – mert túlságosan közel állnak hozzá –, hogy ez a ideál pontosan az ő ideáljuk, éppen ők jelentik ma ezt az ideált és kívülük talán senki más, ők testesítik meg valósággal, ők a legszellemibb termékei ennek az ideálnak, ők légióinak harcos előcsapata, tevékeny felvilágosítói, ők jelentik ezen ideál legcsábítóbb, legfinomabb és legmegfoghatatlanabb megjelenési módját: – és ha valaha valamiben is rejtélyek megfejtője vagyok, akkor éppen ezzel a tétellel vagyok az!… Távolról sem szabad szellemek ők: mert még hisznek az igazságban… Amikor a keresztes lovagok Keleten a Gyilkosok legyőzhetetlen rendjébe ütköztek, abba a par excellence szabadelvű rendbe, amelynek legalsó szintjén az alárendeltek olyan szigorú engedelmesség szerint éltek, amelyekre a legszigorúbb kolostorokban sem volt példa, akkor valami módon földerengett előttük annak a szimbólumnak, annak a jelszónak az értelme, amely csak a kiválasztottaknak volt secretum-ként fönntartva: „Semmi sem igaz, minden megengedett”… Nos hát, ez volt a szellem szabadsága, amellyel maga a hit igazságát adták hírül… Tévelygett-e valaha európai, keresztény szabad szellem e mondat és következményei labirintusában? Ismeri-e tapasztalatból e barlang Minotauroszát?… Kételkedem ebben, sőt másképp tudom: – semmi sem idegenebb ezektől az állítólagos „szabad szellemektől”, akik csak egyetlen dologban feltétlen érvényűek, mint az ilyen értelmű szabadság és a fölszabadulás, semmihez sem ragaszkodnak kétségbeesettebben, mint az igazság hitéhez, szilárdabban, töltetlenebb érvénnyel, mint bárki más.

Mindezt talán túlságosan is közelről ismerem: ez a tiszteletre méltó filozófus-önmegtartóztatás, amelyre ez a hit kötelez, az intellektusnak ez a sztoicizmusa, amely a tagadást éppen olyan szigorúan tiltja, mint az igenlést, az a tények, a factum brutum előtti topogni akarás, az apró tények fatalizmusa (petits faits, Nietzsche petit faitalizmusnak nevezi – a ford.), amelyben a francia tudomány mostanában morális fölényét keresi a némettel szemben, az interpretációról való általános lemondás (a megváltoztatásról, a kiigazításról, a rövidítésről, a kihagyásról, a beleírásról, az átköltésről és a meghamisításról, meg mindenről, ami csak az interpretáció lényegéhez tartozik) – mindez nagyjából éppen úgy az erény aszketizmusának kifejeződése, mint az érzékiség bármilyen tagadásáé (voltaképpen csak e tagadás egy módja). Ám ami erre kényszerít, az igazság föltétlen akarása, az maga az aszketikus ideálban való hit, még ha öntudatlan parancs is, ne kövessünk el itt tévedést – egy metafizikai értékben való hit ez, az igazság magánvaló értékének hite, ahogy egyedül csak ebben az ideálban verhet gyökeret (ezzel az ideállal él együtt és vele pusztul el). Szigorú értelemben nem létezik „előfeltevés nélküli” tudomány, ez elgondolhatatlan és logikaellenes: már előzőleg jelen kell lennie bizonyos filozófiának, egyfajta „hitnek”, hogy belőle a tudomány irányt, értelmet, határt, módszert, sőt létjogot nyerjen. Aki fordítva gondolkodik és a filozófiát akarja szigorúan tudományos alapokra helyezni, annak nemcsak a filozófiát, hanem a igazságot is a feje tetejére kell állítania: ez a legnagyobb sértés, amely e két becses fehérszemélyt egyáltalán érheti!). Igen, minden kétséget kizáróan – és e ponton át is adom „Vidám tudományomnak” a szót (344. §): „Az igazság embere, abban a merész és végső értelemben, amilyennek őt a tudományba vetett hit feltételezi, nem az élet, a természet és a történelem világát igenli, hanem egy másikat; és amennyiben ezt a másik világot igenli? Nos, ebben az esetben? Talán nem kell ellentétét, ezt a világot, a mi világunkat szükségképpen tagadnia?… Még mindig egy metafizikus hiten nyugszik a tudományba vetett hitünk, mi mai megismerők, istentelenek és anti-metafizikusok, még mi is arról a máglyáról vesszük tüzünket, amelyet az évezredes hit gyújtott meg, az a keresztény hit, amely Platón hite is volt, hogy Isten az igazság, az igazság pedig isteni… De mi van akkor, ha ez egyre inkább hihetetlen lesz, ha már semmi sem bizonyul isteninek, hacsak nem a tévedés, a vakság és a hazugság – ha maga Isten bizonyul a legrégebbi hazugságnak?” – Álljunk meg itt és gondolkodjunk elmélyülten! Maga a tudomány is igazolásra szorul ezentúl (ám ezzel még távolról sem állítottuk, hogy létezik számára igazolás). Kérjünk tanácsot a legrégebbi és a legújabb filozófiáktól ezzel kapcsolatban: egyiknek sincs tudomása arról, hogy az igazság akarása igazolásra szorulna, e ponton minden filozófia hiányos. Mi az oka ennek? Az, hogy eddig az aszketikus ideál uralkodott minden filozófián, mert az igazságot létként, Istenként, legfelső erőként tételezték, mert az igazságnak nem volt szabad problémává lennie. Értjük-e ezt a nem volt szabad-ot? – Attól a pillanattól kezdve, amikor az aszketikus ideál istenében való hitet megtagadják, új probléma áll elő: az igazság értékének problémája. – Az igazság akarása kritikát igényel – határozzuk meg itt első feladatunkat –, egyszer, kísérletképpen, kérdőjelezzük meg az igazság értékét… (Akinek ez túlságosan tömören hangzik, az olvassa el a „Vidám tudomány” 344. aforizmáját, Milyen értelemben vagyunk még mindig jámborak címmel, vagy még inkább az említett mű egész ötödik részét, valamint a „Hajnalpír” előszavát.)

25

Nem! Ne beszéljenek nekem a tudományról, amikor az aszketikus ideál természetes ellenlábasát keresem, amikor a következő kérdést teszem föl: „Hol van az az ellentétes akarat, amelyben az ellentétes ideál fejeződik ki?” E vonatkozásban a tudomány távolról sem elég önálló, először minden tekintetben értékideálra, értékalkotó hatalomra van szüksége, amelyeket szolgálva hihet önmagában – egyedül, önmagában sohasem értékalkotó. Az aszketikus ideálhoz való viszonya azonban még távolról sem antagonisztikus; lényegében inkább ezen ideál belső kialakítása hajtóerejének számít. Küzdelme és harca, ha tüzetesebben vizsgáljuk ezt az összefüggést, rájöhetünk, nem is annyira magára a ideálra irányul, hanem ennek küllemére, „burkolatára”, maszk-váltásaira, átmeneti formáira, dogmatizációjára – a tudomány ismét fölszabadítja ebben az ideálban az életet, amikor tagadja benne az exoterikust. Tudomány és aszketikus ideál közös talajon áll – ezt már világosan kifejtettem –, mármint az igazság ugyanazon túlbecsülésének talaján (pontosabban szólva: az igazság felbecsülhetetlensége, kritizálhatatlansága hiedelmének talaján), éppen ezért szükségképpen szövetségesek – ezért ha küzdeni kell velük, akkor mindkettejükkel fel kell venni a harcot, mindkettő megkérdőjelezendő. Az aszketikus ideál értékének felbecslése elkerülhetetlenül a tudomány értékének felbecslését vonja maga után: erre legyen szemünk és fülünk minden időben! (A művészet, ezt bocsássuk előre, mert a későbbiek során még visszatérek erre részletesebb kifejtés céljából – a művészet, amelyben pontosan a hazugság szentesíti önmagát, amelyben a megtévesztés akarása a jó lelkiismeretet tudhatja maga mellett, sokkal eredendőbb módon áll szemben az aszketikus ideállal, mint a tudomány: így érezte ösztönösen Platón, Európa eddigi legművészetellenesebb gondolkodója. Platón Homérosz ellen: ez az igazi, hamisítatlan antagonizmus – egyik oldalon a „túlvilág” legjobb akaratú szószólója, az élet nagy rágalmazója, a másikon az élet akaratlan csodálója, önkéntelen istenítője, az arany természet. Ezért a művész szolgalelkűség az aszketikus ideál szolgálatában a művész korrupció betetőződése és sajnálatos módon az egyik legáltalánosabban elterjedt korrupció: mert a művésznél senki sem korrumpálhatóbb). A tudomány még fiziológiai szempontból is ugyanazon a talajon nyugszik, mint az aszketikus ideál: mindkét oldalon alapvető feltétel az élet bizonyos mértékű elszegényítése, az indulatok lehűlése, a ritmus lassúbbodása, az ösztönök helyettesítése a dialektikával, az arcjátékba és a mozdulatokba bevonuló komolyság (a komolyság a nehézkes anyagcsere és az önmagával küszködő, keservesen működő élet csalhatatlan jele). Vessünk csak egy pillantást a népek azon korszakaira, amelyekben a tudós lép az előtérbe: a fáradtság, az alkony, a hanyatlás korszakai ezek – a túláradó erő, az életbe vetett hit, a jövőbe vetett hit oda van. A mandarinok túltengése sohasem jó jel: éppoly kevéssé jó, mint a demokrácia, a háborúkat helyettesítő béketárgyalások, a nők egyenjogúsítása, az együttérzés vallásának trónra lépése meg a hanyatló élet ehhez hasonló egyéb tünetei megerősödése. (A tudomány mint probléma. Mit jelent a tudomány? Lásd ezzel kapcsolatban Előszómat A Tragédia születéséhez). – Nem! Ez a „modern tudomány”! – de hát nyissátok végre ki a szemeteket! – pillanatnyilag ez a aszketikus ideál legjobb szövetségese, és éppen azért, mert a legmélyebben hatolt a tudattalanba, a legönkéntelenebb, a legtitkosabb és a leglappangóbb. Ugyanazt a játékot játszották mind mostanáig „szellemi szegények” és ezen ideál tudományos ellenlábasai (mellesleg szólva, óvakodjunk attól a gondolattól, hogy ezen utóbbiak ellentétei lennének, vagyis „szellemi gazdagok” – nem azok, én a szellem hektikusainak neveztem őket!) Ami pedig ez utóbbiak híres nevezetes győzelmeit illeti: kétségtelenül győzelmek voltak, csak hát mi fölött arattak győzelmet? Az aszketikus ideált semmiben sem győzték le, inkább megerősítették, amennyiben megfoghatatlanabbá, szellemibbé, találékonyabbá tették, a tudomány ahányszor csak megrohamozta az aszketikus ideál védőbástyáit, azok e támadás következtében még sokkalta erősebbek lettek, mint voltak annak előtte. Komolyan azt hisszük például, hogy a teológiai csillagászat veresége az aszketikus ideál vereségét jelentené?… A lét rejtélyének megfejtéséhez e vereség nyomán az embernek nincs már annyira szüksége a túlvilág-megoldásra, azáltal, hogy a lét azóta még tetszőlegesebbé, véletlenszerűbbé, a dolgok látható rendjében még fölöslegesebbé vált? Nem inkább éppen az ember önkicsinyítésének akarását jelenti, az emberi önkicsinyítés megállíthatatlan haladását Kopernikusz óta? Az ember méltóságába, egyediségébe, a létezők rangsorában pótolhatatlanságába vetett hite odalett, az ember elállatiasodott és ez az állat metafora és fenntartás, korlátozás nélkül értendő, az ember, aki korábban pedig majdnem Isten („Isten gyermeke” „Istenember”) volt… Kopernikusz óta az ember lejtőre került, egyre sebesebben távolodva a középponttól – hová, merre? A semmibe? A saját semmisége szívszorító érzése felé?… Nos hát, ez volna a régi ideálba vezető egyenes út?… Minden tudomány (és nem csupán a csillagászat, amelynek megalázó és lealacsonyító hatása Kantot a következő figyelemreméltó megjegyzésre indította: „a tudomány megsemmisíti fontosságomat”…), tehát minden tudomány, mind a természet-, mind pedig a nem-természet tudományok – így nevezem a megismerés önkritikáját –ma arra törekednek, hogy megfosszák az embert minden eddigi önbecsülésétől, mintha ez az önbecsülés sohasem lett volna egyéb bizarr fölfuvalkodottságnál; még azt is megkockáztathatjuk, hogy minden büszkeségüket, sztoikus ataraxiájuk minden szigorát latba vetik, csak hogy ápolják az emberben ezt a nagy üggyel-bajjal kivívott önmegvetést, úgy állítva be ezt az önmegvetést, mint az ember végső és legkomolyabb igényét a becsülésre (éspedig joggal: mert aki megvet, az még mindig olyan ember, aki nem „felejtette el a becsülést”…). Ez talán szembehelyezkedés az aszketikus ideállal? Tényleg minden komolyságunkkal hisszük, hogy (amint a teológusok bebeszélték maguknak egy időre) Kant győzelme a teológiai fogalomdogmatika fölött („Isten”, „lélek”, „szabadság”, „halhatatlanság”) megdöntötte ezt az ideált?… – most hagyjuk figyelmen kívül pillanatnyilag, hogy magának Kantnak vajon ez volt-e a szándéka egyáltalán. Bizonyos viszont, hogy Kant óta mindennemű transzcendentalistának mindig nyerő játszmája volt – emancipáltatták magukat a teológusokkal: micsoda öröm! – Kant megmutatta nekik azt a rejtekösvényt, amelyen most már jó tudományos lelkiismerettel és saját eszközeikkel a kézben bátran menetelhetnek „szívük vágya” felé. Hasonlóképpen: ki tenne szemrehányást az agnosztikusoknak, amikor a magánvaló ismeretlent és titokzatos bálványozóiként magát a kérdőjelet Istenként imádják? (Xavier Doudan egy helyen pusztításokról beszél, amelyeket az „érthetetlen dolgok csodálatának szokása idézett elő, ahelyett hogy meghagyták volna őket az ismeretlenben”; úgy véli, hogy a régiek ezt el tudták kerülni). Feltéve, hogy amit az ember „megismer”, az nem elégíti ki vágyait, hanem inkább ellentmond nekik és lehűti őket, micsoda isteni kifogás ezért nem a „vágyakat”, hanem a „megismerést” hibáztatni!… „Megismerés nem létezik: Következésképpen : Isten létezik.” Micsoda új elegantia syllogismi! Milyen diadala ez az aszketikus ideálnak!

26

– Vagy talán az egész modern történetírás jobban bízna az életben, az ideálban? Ma legemelkedettebb igénye szerint tükör akar lenni; elutasít minden teleológiát; semmit sem akar már „bizonyítani”; elutasítja a bíró szerepét, ebben jut kifejezésre jó ízlése; éppen olyan keveset állít, mint amennyit tagad, hanem inkább „leír”… Mindez rendkívül magas szinten aszketikus; ám legalább olyan magas szinten nihilista is, ehhez pedig nem férhet semmi néven nevezendő kétség! Szomorú, kemény, ám eltökélt tekintetet látunk – egy távolba néző tekintet, mint ahogy a távolba tekint a sarki utazó is (talán azért, hogy ne magába nézzen, nehogy maga mögé nézzen!). Itt van a hó, körös-körül, az élet elnémult; a legutolsó varjak azt károgják: „Minek?” „Úgyis hiába!” „Nada!” – Itt már semmi sem terem, legföljebb a szentpétervári metapolitika és a tolsztoji „részvét”. Ami pedig a másik fajta történészeket illeti, akik talán még „modernebbek”, élni vágyóbbak, kéjsóvárabbak és mind az élet felé, mind pedig az aszketikus ideál felé kacsingatnak, akik a „művész” szót úgy használják, mint más a kesztyűt, és akik ma a kontempláció dicséretét teljességgel kisajátították: ó, micsoda vágyat ébresztenek ezek az édes szavú, szellemes emberek az aszkéták és a téli tájak iránt! Nem! Vigye el az ördög ezt az egész „kontemplatív” népséget! Inkább a történelmi nihilistákkal vándorlok a legsötétebb, hideg, sűrű, szürke ködben! Igen, ha már egyszer választanom kell, akkor inkább a történelmietlen, történelemellenes szellemet hallgatom (mint például Dühringet, akinek a szavai ma Németországban megrészegítik az eleddig félénken meghúzódó „széplelkeket”, valamint a művelt proletariátus soraiban található species anarchisticát) A „kontemplatívak” százszorta rosszabbak ezeknél: – elképzelni sem tudom, mitől undorodnék jobban, mint ezektől az „objektív” karszékektől, ezektől a történelmi parfümtől illatozó piperkőcöktől, akik félig csuhások, félig szatírok és Renan-szagot árasztanak magukból, amelyeknek hamis illata rögvest elárulja, mi hiányzik nekik, hol hiányzik nekik, mit is vágott el a párka kegyetlen ollója, sajnos túlságosan is sebészi szakértelemmel! Ízlésem ellen való, és türelmem sincs hozzá: legyen ehhez türelme olyan embernek, akinek semmi veszítenivalója nincs! – engem mindenesetre elkeserít, a „látványon” pedig a „nézők” miatt keseredem el, még jobban, mint a látvány miatt (mármint a történelem miatt, ugye érthető) és egyszer csak anakreóni hangulataim támadnak. 

Az a természet, amely a bikának a szarvat, az oroszlánnak a χάσμ οδόντων-t (jelentése: teljes fogazat – a ford.) adta, vajon miért adta nekem a lábat?… Te szentséges Anakreón, hát hogy szétrúgjak és összetapossak vele különféle dolgokat, ne csak elszaladjak! Hogy összetapossam ezeket a rozoga karszékeket, e gyáva szemlélődőket, a történelem ezen kéjvágyó eunuchjait, ezeket az aszketikus ideál felé kacsingató impotenseket, az igazságosság ezen képmutatóit! Minden tiszteletem a aszketikus ideálé, amennyiben becsületes! Amíg hisz önmagában, és nem komédiázik! De nem szívesen látom ezeket a kacér hímnősöket, akik addig sóvárognak a végtelen után, míg a végtelennek hímnős szaga nem lesz tőlük; nem szeretem ezeket az életet utánzó élő-halottakat; nem szeretem a fáradt és elhasznált embereket, akik a bölcsességgel takaróznak, és az „objektivitás” látszatát keltik; nem szeretem a hősnek maszkírozott agitátorokat, akik azért teszik a fejükre az ideál varázsfövegét, hogy eltakarja a feslett madárijesztő kalapot; nem szeretem azokat a törekvő művészeket, akik aszkétának és papnak akarnak látszani, valójában pedig csak tragikus bohócok; és azokat az új idealista spekulánsokat, az antiszemitákat sem szeretem, akik ma igencsak szemforgatóan adják a keresztény-árja derék polgárt, és közben igyekeznek izgatni a népben található minden szarvasmarha elemet a morális attitűdök és a legfinomabb agitációs módszerek felháborítóan gátlástalan alkalmazásával (ha mindenféle sarlatán gondolkodásmód magáénak vallhat bizonyos sikereket a mai Németországban, akkor e tény mindenképpen összefügg a német szellem ma letagadhatatlan lepusztultságával, amelynek okát az újságokkal, a politikával, a sörrel és a wagneri zenével való egyoldalú táplálkozásban jelölném meg, nem feledve e diéta előfeltételeit sem: egyrészt a nemzeti szűklátókörűséget és hiúságot, az erőteljes, ám korlátolt alapelvet: a Deutschland, Deutschland über Allest, másrészt a „modern eszmék” paralysis agitans-át (bénító hatását –a ford.).

Európa ma mindenekelőtt izgatószerekben gazdag, ezek adagolásában találékony, úgy látszik, semmire sincs nagyobb szűkség, mint stimulánsokra és égetett szeszekre: ezért hamisítják beláthatatlan mértékben az ideálokat, a szellemnek ezeket az igazán erős égetett szeszeit, és ezért van mindenütt olyan bűzhödt, hazug és rosszfajta álalkoholszag. Igazán szeretném tudni, hány tonnányi hamisított idealizmust, hősi jelmezt és hangzatos szót, hány rakomány elcukrozott szellemi részvétet (gyártó: a szenvedés vallása), hány megatonna szellemi lúdtalpasoknak készült „nemes felháborodás” topánkát, hány keresztény-erkölcsi ideálkomédiást kellene a mai Európából exportálni, hogy ismét jó legyen errefelé a levegő… Nyilvánvaló, hogy az efféle túltermelés új kereskedelemnek adhatna helyet, új „üzletet” lehetne beindítani a kis ideálbálványokkal meg a hozzájuk tartozó „idealistákkal” – ezt a célzást pedig ne tévesszük szem elől! De kinek van hozzá elég bátorsága?

Az egész föld „idealizálásának” lehetősége karnyújtásnyira van tőlünk… De miért is emlegetem a bátorságot? Itt csak egy dologra van szükség, és az nem más, mint egy gátlástalan, nagyon is gátlástalan kéz…

27

– Elég! Elég! Hagyjuk már a legmodernebb szellem különlegességeit és bonyodalmait, amelyeken nevetni és bosszankodni egyaránt lehet: a mi problémánk, az aszketikus ideál értelme, egészen jól meglehet ezek nélkül – mert mi dolga is lenne ez utóbbinak a tegnappal és a mával! Mindezekre más összefüggésben alaposabban és átfogóbban térek vissza még egy későbbi munkámban (Az európai nihilizmus történetéhez, amelyen jelenleg dolgozom: A hatalom akarása. Minden érték átértékelésének kísérlete című könyvben). Ebben az írásomban csupán a következőt akartam kimutatni: az aszketikus ideál még a legszellemibb szférában is mindeddig egyetlen ellenséggel és ellenféllel találta szemben magát: ennek az ideálnak a komédiásaival – mert ők bizalmatlanságot keltenek. Minden más ponton, ahol a szellem ma szigorú, erős és nem hamisítás útján dolgozik, megvan mindenféle ideál nélkül – ennek az absztinenciának a népi neve „ateizmus”: az igazság akarását kivéve. Ez az akarat viszont, az ideálnak ez a maradéka, ha egyáltalán hisztek nekem, maga a legszigorúbb, legszellemibb, legezoterikusabb, a legtisztább formájú ideál, tehát voltaképpen nem is az ideál maradéka, hanem a magja. A föltétlen és tisztességes ateizmus (és ennek levegőjét egyedül mi szívjuk, e korszak értelmiségi emberei!), ennek megfelelően – a látszat ellenére – nem ennek az ideálnak az ellentéte; inkább fejlődésének egyik utolsó szakasza, belső következetességének egyik végső formája – az igazság kétezer éves hajszolásának tiszteletet parancsoló katasztrófája, amely végül megtiltotta magának az istenhit hazugságát. (Indiában ugyanilyen típusú fejlődés ment végbe, a miénktől teljességgel függetlenül, ami mégis csak bizonyít valamit; ugyanazon ideál ugyanazon végkövetkezményhez vezetett; a döntő fordulat európai időszámításunk előtt öt évszázaddal következett be, Buddhával, pontosabban szólva már a Sankhyam filozófiával, amelyet Buddha népszerűsített és tett vallássá.) Voltaképpen mi győzte le a keresztény Istent? A választ a Vidám tudomány című könyvem adja meg, a 357. aforizmában: „Maga a keresztény erkölcsiség, az egyre szigorúbban értelmezett igazságfogalom, a keresztény lelkiismeret kifinomultsága, amelyet a gyónás fejlesztett ki, fordított le és szublimált tudományos tudattá, a minden áron való intellektuális tisztességé. Úgy tekinteni a természetet, mintha az Isten jóságának és oltalmának bizonyítéka volna; a történelmet egy isteni ész dicsőségére értelmezni, mint egy erkölcsi világrend és végső erkölcsi szándék folytonos bizonyítékát; a saját élményeket úgy értelmezni, ahogy jámbor emberek nagyon sokáig értelmezték, mintha mindent a szeretet jeleként és figyelmeztetéseként alakítottak volna ki, mintha minden a lélek üdvéért történne: ennek azonban most már vége, a lelkiismeret önmaga ellen fordult, mindezt már minden finomabb lelkiismeret becstelennek, tisztességtelennek, hazugságnak, feminizmusnak, gyöngeségnek, gyávaságnak tartja és – ha egyáltalán valamivel, akkor éppen ezzel a szigorúsággal lehetünk jó európaiak, Európa legkeményebb és legbátrabb önlegyőzésének örökösei… Minden nagy dolog önmaga által pusztul el, az önpusztítás aktusának útján: így akarja az élet törvénye, az élet lényege, az „önmagunkon aratott diadal” szükségszerűsége – végül mindig magára a törvényhozóra mondják ki az ítéletet: „patere legem, quam ipse tulisti” (Viseld el a törvényt, amelyet magad alkottál! – a ford.) így ment tönkre dogmaként a kereszténység, a saját moráljába belebukva; és a kereszténység most morálként is tönkre fog menni – pontosan ennek az eseménynek a küszöbén állunk. Miután a keresztény becsületesség az egyik következtetést a másik után vonta le, végül levonja majd a legfontosabb következtetést is, az önmaga elleni következtetést; ez akkor történik, amikor a következő kérdést teszi fel: „Mit jelent az igazság akarása?”…

És itt térek vissza problémámhoz, a mi problémánkhoz, ó, ismeretlen barátaim (mert nem tudok még róla, hogy barátaim lennének): mi volna az értelme egész életünknek, ha nem az, hogy az igazság akarása bennünk problémaként tudatosult?… Semmi kétség: az igazság akarásának öntudatosodásába fog tönkremenni a morál: e száz felvonásos nagy színjáték a következő két évszázadban zajlik le, ez lesz a legszörnyűbb, legkérdésesebb és talán a legreményteljesebb előadás…

28

Az aszketikus ideált leszámítva, az embernek, az ember-állatnak semmi értelme nem volt eleddig. Létének nem volt célja a földön; „miért van egyáltalán ember?” – e kérdésre nem talált választ; a föld és az ember akarata hiányzott; minden jeles emberi sors mögött refrénként csendült föl a messzehangzó „Mindhiába”! Éppen ezt jelenti az aszketikus ideái; azt akarta mondani, hogy valami hiányzik, hogy végtelen űr fogja körül az embert – az ember nem tudta saját magát igazolni, tisztázni a helyzetét, nem tudott igent mondani önmagára, szenvedett léte értelmének problémájától. Egyéb dolgoktól is szenvedett, valójában beteg állat volt: ám neki nem a szenvedés maga okozta a problémát, hanem az, hogy hiányzik a válasz e messzehangzó kérdésre: „Mi végre e szenvedés?” Az ember, a legbátrabb és a szenvedést legjobban elviselő állat, önmagában nem a szenvedést utasítja el; akarja, sőt keresi is, ha megmondják neki, miért szenved, ha rámutatnak a szenvedése értelmére, a szenvedése Okára. Az emberiségre nehezedő átok mind ez ideig nem maga a szenvedés volt, hanem a szenvedés értelmetlensége – és az aszketikus ideál fölkínálta ezt az értelmet! Eleddig ez volt az egyetlen értelem; bármilyen értelem jobb a semmilyen értelemnél; az aszketikus ideál minden tekintetben ez a bizonyos par excellence „faute de mieux” (jobb híján – a ford.) volt. Ebben értelmezték a szenvedést; a szörnyű űr mintha benépesült volna; az ajtó bezárult az öngyilkos nihilizmus előtt. Az interpretáció – kétség kívül – új szenvedést hozott magával, mélységesebb, bensőbb, mérgezettebb, a életet marcangoló szenvedést: minden szenvedést a bűn perspektívájában helyezett el…

Ám mindezek ellenére – az ember megmenekült, értelemre tett szert, többé már nem volt az a szélben sodródó falevél, az értelmetlenség, az értelem hiányának játékszere, már tudott akarni valamit – egyelőre mindegy volt, mit akar, mivel akar és miért akar: maga az akarat megmenekült.

Semmi esetre sem rejthetjük véka alá, voltaképpen mit is fejez ki ez az akarás, amely az aszketikus ideáltól kapta irányát: az emberi, még inkább az állati, de még inkább az anyagi gyűlöletét, az érzékektől és az észtől való undort, a rettegést a szépségtől és a boldogságtól, elvágyódást minden látszatból, változásból, levésből, halálból, kívánságból, vágyból – mindez pedig – igenis ki merjük mondani, csak aztán meg is értsék – a semmi akarását jelenti, idegenkedést az élettől, lázadást az elemi életfeltételek ellen, de ez még mindig akarat!… Végezetül pedig azzal fejezném be, amivel elkezdtem: az ember inkább a semmit akarja, semmint semmit sem akarna…